Olvasói cikk:
Magyarságomról
(egy genealógiai kutatás kapcsán)
Mivel apai dédapám egyik ükanyja révén én is be vagyok fogadva abba a közös elõdök után kutató közösségbe, amelynek megszervezõdése a te érdemed, és úgy becsülöm, hogy életkorban is közel állhatunk egymáshoz, elhatároztam, hogy levélben írom meg neked a Petõ fórum hallgatólagosan elfogadott eszmeisége miatti aggályaimat.
Magam is érdemes foglalatosságnak tartom az õsök keresését. A fölmenõink ismerete tesz bennünket és utódainkat érdekeltté szûkebb-tágabb világunk történelmében. Az újabb nemzedékeknek nagy szükségük is van a „mélybe nyúló” gyökerek támaszára, ha vízszintes, a társadalmi, közösségi kapcsolatok óhatatlanul lazulnak, fogynak. Ez - és persze a kutatási lehetõségek bõvülése - lehet az oka a genealógiai kutatások divatjának.
Ha némi irigységgel nézem a Petõ fórum részvevõinek nagy számát és az összegyûjtött értékes ismeretanyagot, azért van, mert az én névadó elõdeim keresésére nem tudtam a kibertérben kutatógárdát mozgósítani, noha a név 1075-bõl való oklevélben fordul elõször elõ. Egy külföldi hozzászóló még annál is korábbi – meg nem erõsített - dátumról tesz említést.
Miért van ez az érdektelenség? Kétségtelenül ritkább név, a budapesti telefonkönyvben nagyjából hatszor annyi Petõ fordul elõ, mint az én nevem bármelyik helyesírási változata.
Mégis a fórum indításában levõ különbségeket tartom meghatározónak. Én elsõ biztos elõdeim ismertetése után azt írtam, „Szívesen vennék minden információt velük és további elõdeimmel kapcsolatban.” Te az elsõ bejegyzést így írtad alá: „A Család A Nemzetért, Nemzet A Családért Kezdeményezés.” Hamarosan egyenesen fölhívás olvasható a válaszodban:” Össze kellene fogni már! A magyar családok egyesítése után megkezdõdhet a nemzet egyesítése, majd az ország magyarság általi békés visszafoglalása.” Késõbb azt állítod:” Az egykori magyar --- nemesi --- nemzet a jelenlegi lakosságban hitelesen , csak nagyon kevés család ereiben él tovább . A népszavazás bizonyítja, hogy a nemzet rovására az országlakók kerültek többségre.”
Hát itt aztán kinyílt a bicska a zsebemben!
Mert a holta után is nagyra becsült régészprofesszor, László Gyula azt állította a kettõs honfoglalásról írt tanulmánya befejezésében, hogy 1848-ban egyesült a két nemzet, Árpád népe és a már itt levõk. Ebbõl következõen te 1848 legnagyobb vívmányát akarod a fent idézett mondataiddal semmissé tenni.
Mert I. Géza király név szerinti említésre érdemesített udvarnoka föltételezésem szerint származására nézve idegen – hospes – lehetett, de a majd’ ezer év csak-csak igazi magyarrá tette utódait! Annál is inkább, mivel az ország egyik földrajzilag izolált területén élve az évszázadok folyamán többször is össze kellett házasodniuk az „igazi nemesi nemzet” leányaival-fiaival. A te állításod értelmében az igen régi származási adatok ellenére sem tarthatom magam igazi magyarnak. Szerinted én csak „közönséges” országlakó vagyok?!
De engedtessék meg nekem, hogy kételkedjek az õsi vér meglétében, amely „csak nagyon kevés család ereiben” fordulhat elõ. A belterjesség igazolhatóan az utódok genetikai károsodásához, degenerálódásához vezet. Márpedig genetikusok szerint az országot lakó népességet éppen a genetikai sokféleség teszi különlegessé, egyedivé, átlagon fölül tehetségessé. A „tiszta vérnek” a magyarság hányattatott sorsa – tatárdúlás, kunok, jászok, besenyõk befogadása, török megszállás, Habsburg telepítések - is ellentmond.
A fórumon írtam neked, hogy ama Katalin nevû szép-szépanyám férje bizonyos nemes kis- és nagycsoszóci Csotzovszky volt. Istenem, miért nem Csotzóczy?! Lehet, hogy tót volt az istenadta? (Elnézést az iróniáért.)
Anyai elõdeim közt szlovák eredetûek a Benediktiek. Valószínûleg rokonságban vagyok azzal a Benedicti Lõrinccel (Vavrinec Benedikti), aki a szlovák nyelvtudomány elsõ nagy alakja. A késõbb az Alföldre költözött Izrael – természetesen evangélikus – a helység elsõ tanítója volt. Apai ágon horvát elõdöm is van, ott volt molnár, ahol a Zrinyiek és Frankopánok õsi fészke található. (Az õ révén lettem római katolikus.) Néhányan lengyel eredetû vezetéknevet viselnek, de egy zsidógyanús is elõfordul: Revuß.
Tagadjam-e meg õket? Tegyek úgy, mint egyik gyerekkori barátom, aki az anyai ágú leszármazottaknak már másodszor szervez nemzetközi találkozót – ez jó -, de édesapjáról úgy nyilatkozik: az csak egy sváb?
Nem! Nemes eredetû iparos apámat nagyon szerettem, paraszti sorból származó „nemtelen” anyámat nem kevésbé. Szüleik õket szerették, azokat a nagyszüleik, és így a végletekig. Legvégsõ soron a szeretet kapcsol össze engem meg pedigrés és azt nélkülözõ magyar és nem magyar elõdeimet.
Amikor „kinyílt a bicska a zsebemben”, Vörösmarty verse (mi más egy, a magyar költészetet elfogultan imádó volt irodalomtanárnak!) ötlött az eszembe:
”Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szûnnek..”
– mert hazug álmok papjává szegõdtél. Tudom, van nálad veszélyesebb fajta is. De a te munkálkodásod is azt sugallja, hogy MI, tõs-gyökeres õsi nemesek, MI, nem csupán országlakó (idegenszívû) magyarok különbek vagyunk másoknál. Pedig velük együtt mindnyájan a homo sapiens species, az egységes, egyetlen emberi faj tagjai vagyunk.
Hogy megkérdõjelezhetõ a sapiens – bölcs –jelzõ? Hogy ma még igazabb Ady megállapítása:
„Sohse volt még kisebb az ember…”?
Lehet. De akkor hallgassunk József Attilára, kezdjük el inkább
„rendezni végre közös dolgainkat” –
„hazám, fajom és emberiségem” halaszthatatlanul sürgõs közös dolgait!
Tisztelettel:
„Értökös”
*Megjegyzés: A dõlt betûvel írt nevek torzítva vannak, a vastagított dõlt betûvel gépelt mondatok a Fórumból vett pontos idézetek.
(Az írás olvasható a Világszabadság http://www.vilagszabadsag.tvn.hu/ weboldalon,
